Bajzáth Mária mesepedagógus, a népszerű Népmesekincstár című gyermekkönyv-sorozat és a hozzá kapcsolódó módszer megalkotója. Végzős óvodapedagógia szakos hallgatónk, Erős Enikő szakdolgozatához készített vele interjút, amelyben a mesék jelentőségéről és a mesékkel való fejlesztés lehetségeiről beszélgetnek.
- Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy a rendszerváltás utáni időszakban a mesék ismét többféle tudomány érdeklődésének a fókuszába kerültek, s több pszichológus, neveléstudós, irodalmár is élethivatásként választotta a mesekutatást?
„A mesekutatás, a mese interdiszciplináris megközelítése az elmúlt évtizedekben reneszánszát éli. Ennek egyik előzménye lehet, a magyar néprajzi mesekutatás rengeteg izgalmas eredménye és kérdésfelvetése, számtalan inspiráló tudományos publikációja, a XX. század második felében megjelent sok-sok magyar nyelvű népmesegyűjtemény.
A másik ok, a külföldi mesemondó mozgalmak sokszínű mintája, a mese újszerű megközelítései a legkülönbözőbb tudományterületek oldaláról nemzetközi szinten, valamint a rengeteg jó gyakorlat az élet minden területéről és a világ minden tájáról.”
- Hány éves volt, amikor a Benedek Elek-féle népmese feldolgozásokat megismerte?
„Az első könyvem Benedek Elektől a Többsincs királyfi volt. Négyéves koromban kaptam, mandulaműtét után. Emlékszem, hogy annyira fájt a műtét helye, hogy alig akartam enni, és nagymamám, azt mondta, hogy egy tányér étel egy mese. Hamar megjött az étvágyam, a történetéhségem felülírta a fájdalmat. Először nagymamám olvasta, később én magamnak. Nagyon szerettem ezt a mesegyűjteményt, kiszíneztem a fekete -fehér grafikákat. Máig is megvan.”
- Kik meséltek Önnek, amikor gyermek volt?
„A nagymamám sokat mesélt, az egyik legerősebb meseemlékem, hogy várjuk a postást, aki hozza a Nők Lapját, és nagymama elolvassa nekem belőle a mesét. A nővérem óvónőnek készült, -az is lett- és velem gyakorolt mindent, többek között a mesélést is. Az igazi óvó nénim pedig, minden elalváskor, egy kisszéken ülve az apró ágyak között gyönyörű meséket mesélt. A szüleim nem olvastak nekem, de a családi történetek mesélése a mindennapok része volt. Édesapám rendkívül érdekesen és viccesen tudott sztorizni, szívesen is tette, de anyukám is sokat mesélt a saját gyerekkoráról és a családról. Ezeket az asztal körüli, sütés-főzés, vagy bármilyen munka közben mesélős perceket nagyon szerettem kisgyerekként.”
- Mit gondol, mi lehet a titkuk ezeknek a népmese feldolgozásoknak, miért nem avulnak el, miért kedvelik őket változatlanul az egymás után jövő generációk?
„Esendő halandóként mindannyian „A Hős” útját csodáljuk, ezért a gonoszt legyőző, fényt hozó, az élet diadalát hirdető Hősről szóló nagy meséket százszor is hallani akarjuk.
A népmese élhető és éltető valóság. „Igaz szó, amely egy mesehős szerint: „metszőbb a szélnél, forróbb a tűznél, a tavaszi víznél jobban kiárad, mindenen áttör. Élesebb a vasnál, erőt ad a harcosoknak, a gyengéket megerősíti, a szép lányokat megokosítja, nem rozsdásodik, vízben el nem süllyed, föld el nem takarja, évszázadok el nem avítják.” A mesék hősei példát mutatnak, egységben élnek a természet erőivel, az emberekkel, az állatokkal. Kitartóan küzdenek, sőt, meg is halnak a céljaikért. Nem ismerik a lehetetlen fogalmát. A mesék mindenkit arra emlékeztetnek, a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt, hogy milyenné válhatnánk, kik lehetnénk, ha a hős útját járnánk.”
- Hathat-e még a mai felgyorsult világban a mesék lassabb, kiegyensúlyozottabb ritmusa?
„El tudja képzelni, hogy nem? Mert én nem tudom elképzelni és azt tapasztalom, hogy ha nehezebb is megragadni és megtartani az alfa generáció figyelmét a mesével, óriási az igény a gyerekek részéről a mesehallgatás örömére, a minőségi, együtt töltött időre, az élőszó varázsára. A mese egyik legfontosabb tulajdonsága és az erejének a titka tulajdonképpen az, hogy lélektől lélekig ér. Akkor tudok belenézni a mesét hallgató szemébe, akkor tudok megteremteni egy olyan burkot, amelyben a mesehallgató és a mesemondó egyaránt biztonságosan barangolhat, ha időt fordítok rá, ott vagyok, jelen vagyok, élőszóval mesélek. Ez a jelenlét hatalmas erő. Ahhoz, hogy valaki szívből, emlékezetből, fejből meséljen, idő kell. De arra is időt kell szánni, hogy leüljünk és könyvből meséljünk. Az idő érték, és ettől az értékes időtől, a mese még értékesebbé válik, csakúgy, mint a saját kezűleg, sok munkával készített ajándék. Amíg van két ember a világban, lesz mesélő és mesehallgató, addig a történetmondás él.”
- Mit gondol, vannak-e olyan emberek, akik nem közelíthetők meg a mesék segítségével?
„Nem ismerek olyan gyereket, akihez nem vezet mesebeli út, „csak” jókor, kell jól elmesélni a jó mesét. Ez olykor sok idő és komoly kihívás. A közelítés módját látom a kulcsnak, az iskolán keresztül fogom bemutatni.
Ma a mesét az iskolában kb. négyféle módon közelítik meg:
- olvasd el
- válaszolj (gyakran értelmetlen) kérdésekre
- bábozd el vagy játszd el azt a részt, amikor…
- rajzold le
A mesét véleményem szerint az olvasástanulás kezdeti szakaszában nem a gyereknek kellene olvasni, hanem a pedagógusnak.
Nem megbeszélni kellene a mesét, nem levonni a tanulságot, kitölteni a munkafüzetet, hanem hagyni, hogy a gyerek át-és megélje a mese okozta katarzist, segíteni -erősíteni ezt játékkal, dallal, mondókával, találós kérdésekkel. Ez a Népmesekincstár mesepedagógia lényege. A bábjáték akkor működik a mesével kapcsolatban, ha a gyerek kapcsolatba kerül a bábozás során a saját „mágikus bábjával”, ehhez azonban a pedagógusoknak kellene először a mágikus bábjátékot megtanítani.
Az eljátszott meserészletek élettelenek, a gyerekeknek gyakran semmi közük a szereplőkhöz és a jelenetekhez. Újra kell gondolnunk a pedagógiai közelítést a meséhez, és a mesén keresztül a gyerekhez. A népmese és a népköltészeti alkotások komplex egysége, örömet -élményt adhat, utat építhet nemcsak a mesékhez, hanem a világhoz, másokhoz és önmagunkhoz is.”
- Mindenkire hatnak a mesék, vagy kell hozzájuk egyfajta külön nyitottság, befogadó készség?
„Nem mindenki képes és nem is mindenki akar mesét hallgatni. Ezzel szerintem nincs baj, ha van olyan más műfaj, amit szívesen olvas vagy hallgat a gyerek vagy a felnőtt. De ha azt hallom valakitől, hogy nem szereti a mesét, mindig felébred bennem a vágy, hogy meséljek neki egy olyat, amitől megkedveli.”
- Melyik népmesetípus a kedvence, és miért?
„A kilenc nagy mesetípusból, a varázsmesék mellett a formulamesék különleges világa áll hozzám legközelebb. Szeretem a kötött rendjüket, a páratlanul gazdag és mély szimbolikájukat, az egyszerűnek tűnő, ám utánozhatatlan nyelvi formájukat. Ezek a mesék a kisgyerekek kedvencei, képeik és az ismétlődő szövegrészek általában az óvodásokra és az idős emberekre hatnak mágikus erővel. A kóró és a kismadár, az Icinke -picinke, A nyulacska harangocskája szinte mindenki által ismert történet. Amikor a bika nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti meg a…Ezeket elmesélni úgy, hogy a mese hallgatója számára is feltáruljon a történet valódi mélysége és üzenet, izgalmas kihívás, kivételes mesemondói bravúr és nagyon erős élmény a mesehallgatók számára.”
- Véleménye szerint mely foglalkozási ágakban, mely szakmákban lenne szükség a képzés során a mesékkel való intenzívebb foglalkozásra, a mesélés és mesehallgatás által történő képességfejlesztésre?
„A népmese és a mesemondás a pedagógusok, pszichológusok, könyvtárosok munkáját régóta segíti, de mindenkinek szüksége lenne történetekre és a történetmesélés képességére és történetekre is. Az ember ősidők óta történeteken keresztül alkotja meg saját és mások identitását. Nemcsak éli, meséli is az örömeit, félelmeit, vágyait, érzéseit. Nemtől, kortól, intellektuális képességektől és szociális helyzettől, szakmától függetlenül: a népmese mindenkié.”
- Mit gondol, miért fontos, hogy a magyar gyerekek elsőként a magyar népmesekinccsel ismerkedjenek meg, s csak ezután olvassanak neki más népek meséi közül?
„Nagyon fontos a magyar népmesekincs ismerete, és nagyon fontos, hogy a gyerek igényeire - kérdéseire reagáljunk a történetekkel. Ezért én párhuzamosan használom, mindig a gyereket középpontba helyezve, a magyar és a nemzetközi népmesekincstárat. Erdélyi János néprajzkutató, mesegyűjtő írja: „minden nép népköltészetében általános, közös, egyetemes emberi érzések, gondolatok fejeződnek ki. Ezen az alapon minden nép népköltészete édestestvére egymásnak.”
- Hogyan látja a mai magyar kisgyermekes szülők meseismeretét?
„Kutatási adat, hogy a családok egyharmada egyáltalán nem, egyharmada hetente egyszer mesél… Ez összefüggésben van, többek között, a családra jellemző könyvhasználattal. Az írás-olvasás esemény, vagy a könyvek megléte/hiánya/minősége meghatározó a gyermek literalizációja szempontjából.
A családok szociokulturális helyzete, a szülők iskolázottsága, a kulturális szokások befolyásolják a könyvhasználatot és a mesélési szokásokat. A család mellett a kisgyermekkori intézményes nevelés helyszínei (bölcsőde, óvoda) fontos helyszíne a mesével való találkozásnak. Gyakran a pedagógusokra marad a feladat oroszlánrésze, hogy átadják a következő generációnak a meséket.”
- Mennyire igyekeznek elmélyülni a szülők a népmesekincsben? Vagy csak azt a néhány mesét mesélgetik, amelyet nekik is meséltek gyerekkorukban?
„A családi mesélési szokásoknak kétségtelenül van transzgenerációs hatása. Nemcsak a meseválasztást befolyásolják, hanem a mesélési szokásokat is. Egy 2015-ös kutatás szerint, azok a szülők, aki gyermekkorukban rendszeresen hallottak mesét a szüleiktől, szülői szerepükben ezt a tudást alkalmazzák, és ők is rendszeresen és hosszabb időintervallumban mesélnek gyermekeiknek. Ellenben azok a szülők, akik gyermekkorukban nem élték át az említett élményt, szülői szerepükben nem, vagy kevesebben mesélnek, ha pedig mégis, akkor azt ritkábban és rövidebb ideig teszik, mint a meseélményes felnőttek. A mesélő szülők, akik napi rendszerességgel mesélnek, tudatosan, nagy körültekintéssel választanak mesét. Ők azok, akik pontosan tudják, hogy a mesélés minőségi időt, osztatlan figyelmet jelent. Lehetőséget összebújásra, érintésre, a szülői hang hallgatására. Tudják, hogy a mesélés nélkülözhetetlen testi-lelki ringatás, „szellemi táplálék” a gyermek számára. A mesélő szülők örömteli kötelességének tartják a napi rendszeres mesélést, törekszenek a változatosságra, sokszínűségre. Ha valaki napi rendszerességgel mesél évi 365 történetet ad át.”
- Mit lehetne azért tenni (bármilyen szinten), hogy jobban felismerjék a szülők a mesekultúra, meseismeret fejlesztésének a jelentőségét?
„Fontos szerepe van a pedagógusnak, aki ajánlhat könyveket, a mese fontosságát kiemelheti szülői értekezleteken, családi meseprogramokat szervezhet. A nehezebben olvasó szülők, családtagok számára kifejezetten ajánlhatja az élőszavas mesélést, hisz ezt nem befolyásolják az olvasási képességek.
A szülőknek meg lehet tapasztalni egy-egy intézményi programon a mesehallgatás élményét, itt alkalmuk lehet mintát kapni. Közben érdemes tudatosítani, hogy az intézményes nevelés keretei között zajló mesélés nem váltja ki a családi mesélést. A családi mesélés nélkülözhetetlen, semmivel nem pótolható érzelmi erőforrásokhoz juttatja a gyermeket és a szülőt. A családok számára kapcsolat-megtartó, kapcsolatépítő erőt is jelent. De nagyon fontos, hogy a családi mesélés minőségét és mennyiségét növelheti, az intézményes nevelés keretei között a pedagógusok által nyújtott minta.
Ezért nagy szerepe és felelőssége van a bölcsődének, óvodának, iskolának, a gyermekkel foglalkozó pedagógusoknak.”